Mikor már nem kell, hogy becézz, mikor már nem kell, hogy szeress, akkor jössz majd rá igazán mit veszítettél. Addig, amíg birtokodban van, nem tudod megbecsülni törődését, nem tudod méltányolni jelenlétét, nem tudod, mekkora kincset rejt személyisége, aki a tiédet imádja.
Elfogadja feltételek nélkül, ahogy van. Mert ritka az ilyen. Ritka, hogy valaki így vakon megbízzon, hogy kezedbe tegye sorsát és vele együtt boldogsága zálogát, hogy hibáiddal együtt valaki ennyire szeressen.
De jön majd egy időszak, amikor ez elveszik, eltűnik és rájön, hogy küzdelme csak felesleges gyötrelem. Mert semmi nem változik. Megbecsülést már nem tud kivívni. Akkor fog hiányozni egy mosolya egy érintése.
Majd akkor rájössz, mit meg nem adnál, hogy újra érinthesd, hogy újra becézhesd. Hogy karodba zárva, megint nevén nevezhesd!
Tetszett a bejegyzés? Érdekelnek hasonló tartalmak? Vagy szeretnél egy szuper közösség része lenni? Gyere és csatlakozz az Astrid Facebook oldalához. Szeretettel várunk!
Astrid Ajánlata:
https://astrid.cafeblog.hu/2016/04/15/egy-lathatatlan-kotelek/
https://astrid.cafeblog.hu/2014/10/11/minden_almodozas/
https://astrid.cafeblog.hu/2014/11/05/mondd_meg_miert/
Kép: https://www.pexels.com/photo/affection-board-broken-broken-hearted-236229/
Vannak, akik soha nem fognak rájönni, hogy mit veszítettek.
Ez olyan szomorú, én mindig reménykedek pedig, hogy igenis rájönnek, egyszer, később… 🙁
Én is igy gondoltam, de rájöttem, hogy mindig lesz valaki aki ugyanúgy a szivét-lelkét adja a kapcsolatba mint „mi” tettük és pont ezért válik „felejthetővé” a veszteség.
Igazad van, jó meglátás! És ezek tapasztalatok segítségével mi megtanuljuk becsülni és időben méltányolni amink van. 🙂 Köszönöm! 🙂
Lehet, hogy „vesztesként” szállunk ki egy kapcsolatból, de „emelt fővel és tiszta lelkiismerettel”.