Minden álmodozás egyszer ébredéssel ér véget.
Minden, amit öröknek hiszel és sokáig tartónak, véget ér.
Minden, ami addig boldogságot jelentett számodra, darabjaira esik szét.
A világban széthulló elemekből nagyon nehéz újra megtalálni azokat az apró darabkákat, amik a törés során olyan mikrométernyire törtek, hogy észre vegyük őket, és mi nem csinálunk semmi mást, csak is keressük a darabokat.
Hogy megint összeillesztve azt kapjuk, ami volt, de az sosem lesz újból a régi.
Talán lehet azért, mert sosem úgy nézett ki, mint ahogy mi láttuk. Talán azért, mert nem minden mikrométernyi darabot találtunk meg.
És lehet jobb is így, mert egyszer minden véget ér.
Amikor széttörik, ott a vége.
De mi földi lények, emberek, nem engedjük, próbálkozunk, de mind hiába. Aztán az erőltetés során fájdalmasan rájövünk, vége. Ennek már akkor vége volt.
Beismerjük veszteségünket, élünk vele, vagy épp hogy nélküle, de elfogadni sosem tudjuk.
Az eltört darabkák apró részecskéi örökre velünk maradnak. Kidobni őket nem lehet. Vagyis lehet, de nem akarjuk.
Semmire nem valóak, csak arra, hogy egy kényelmes romhalmazt alkossanak, amelyre minden alkalommal ráborulva keseregni tudunk reményt vesztett álmaink után.
És miért volt olyan szép? Mert álom volt, és az álom, ébredés után nem létezik.
Tetszett a bejegyzés? Érdekelnek hasonló tartalmak? Vagy szeretnél egy szuper közösség része lenni? Gyere és csatlakozz az Astrid Facebook oldalához. Szeretettel várlak!
Főkép Pete Linforth képe a Pixabay -en.