Ilyen lett Miranda Priestly visszatérése Az ördög Pradát visel 2-ben
Vannak filmek, amelyek nemcsak sikeresek lesznek, hanem egy egész generáció érzésvilágát határozzák meg. Az ördög Pradát visel (The Devil Wears Prada) pontosan ilyen volt. Nemcsak a divatról szólt, hanem karrierről, megfelelési kényszerről, női ambíciókról és arról a furcsa világról, ahol valaki egyszerre lehet félelmetes és ikonikus. Miranda Priestly pedig örökre beírta magát a filmtörténelembe azzal a hideg tekintettel és néhány jól időzített, szúrós megjegyzéssel.
Talán ezért is volt akkora várakozás bennem a második rész előtt.
És talán ezért maradt bennem egy kis hiányérzet a film végére.
A folytatás látványos. A divat most is főszereplő, habár el tudtam volna picivel azért többet is viselni belőle. A ruhák, a részletek, a luxusvilág ugyanúgy beszippantják a nézőt, mint az első részben, és talán ezért is éreztem most kevesebbnek ennek megjelenését. Míg korábban Párizs adta a történet hátterét, most Milánó kerül a középpontba. És Milánó gyönyörű. Elegáns. Filmszerű. Már-már túl tökéletes.
De valami mégis hiányzott.
Miranda.
Pontosabban az a Miranda, akit „megszerettünk”. Az a jéghideg, kimért, lenéző, mégis zseniális karakter, akinek egyetlen félmondata elég volt ahhoz, hogy mindenki megfagyjon körülötte. A második részben sokkal visszafogottabbnak éreztem. Kevésbé élesnek. Kevésbé „veszélyesnek”. Kicsit inkább elnéző „nagymamásnak” éreztem vagy olyannak, aki totálisan nem találja a helyét, és azt sem tudja arccal merre van előre.
És igen… az „ennyi” szó is mindössze egyszer(!) hangzik el a filmben.
Az első rész után ez szinte kultikus mondattá vált. Egyetlen szó, ami tökéletesen összefoglalta Miranda karakterét. Talán ezért is furcsa, hogy itt ennyire óvatosan bántak vele. Mintha a film maga sem akarná már ugyanazt a karaktert megmutatni nekünk.
A történet egyszerűbb lett. Kevesebb a feszültség, kevesebb a valódi konfliktus. Inkább hangulatfilm lett, mint karakterdráma. És lehet, hogy ez nem véletlen.
Azt hiszem, ez a film velünk együtt öregedett.
Mert mi sem ugyanazok vagyunk már, akik az első részt néztük húsz évvel ezelőtt. Másképp látjuk a karriert, a női vezetőket, a megfelelést, a kiégést. És igen, haladunk a digitális korral is….
A második rész egyszer nézhető. Szép. Elegáns. Néhol nosztalgikus. De az a bizonyos maró él, az a feszültség, amitől az első film ikonikus lett, most sokszor hiányzott.
Mindentől függetlenül, hálás vagyok, hogy megnézhettem (köszönöm barátnőm, hogy elvittél <3), mert vannak történetek, amiket nem azért nézünk újra, mert tökéletesek, hanem azért, mert emlékeztetnek minket arra, kik voltunk, amikor először láttuk őket és milyen érzések voltak akkor bennünk…
Nézzétek meg mindenképp ti is, és írjátok meg nektek hogy tetszett!
Jó mozizást kívánok: Eszter
Képek forrása:
- https://www.imdb.com/title/tt0458352/mediaviewer/rm113306625/?ref_=ttmi_mi_88_2
- Képek Milánóról saját
- Főkép: https://www.imdb.com/title/tt33612209/mediaviewer/rm2907088642/?ref_=ttmi_mi_4_1