Mindig van egy pillanat az életünkben, amikor rájövünk, valaki, aki csak minimális érzelmekkel van felénk, számunkra sokkal többet jelent. Amikor elveszíteni látjuk azt a keveset is belőle, akkor kezdünk csak igazán ragaszkodni hozzá.
Ez szerelmi életünk legfájdalmasabb pillanata, ráébredni, hogy eddig ott volt és most már nincs, hogy eddig a miénk volt, és most már nem az. Tovább lépett.
Észérvekkel tudjuk, hogy nekünk is az ő példáját kellene követnünk. Csakhogy ilyenkor nem az eszünkkel létezünk, hanem a szívünkkel. A tudat mélyen hat ránk, miénk lehetett volna, de eddig belenyugodtunk abba a kevésbe, amit nyújtani tudott.
A felismerés pillanatában, amely egyben a búcsúé is, jobban dobog a szívünk, és egészében remeg a testünk. Összeomlunk, hogy nincs tovább, elveszett, ennyi volt, vége.
Aztán elkezdünk elméleteket gyártani, és ebből fakadóan találunk egy villanásnyi reményt, hogy megéri tovább harcolni. Persze van, amikor sikerrel járunk, de gyakoribb, hogy kudarcot szenvedünk.
Ebben elfáradunk, elbizonytalanodunk, és csak az igazán bátrak merik tovább folytatni a harcot. A végén mindig sikerrel járunk, mert ha nem is jön össze, akkor is gazdagabbak leszünk egy tapasztalattal!
Tetszett a bejegyzés? Érdekelnek hasonló tartalmak? Vagy csak szeretnél egy szuper közösség része lenni? Gyere és csatlakozz az Astrid – Én is a Vénuszról jöttem Facebook oldalához. Szeretettel várunk!
Astrid Ajánlata:
Így van! Nagyon szépen összefoglaltad 🙂
😀 Köszönöm! 🙂