Magához húz mikor kétségbeesett vagy.
Milyen is az ember, elfelejti mennyire küzdött mindezért, mennyire sok időbe telt, mire eljutott idáig. Mennyi munka, erőfeszítés, könnycsepp és érzelem van benne.
Elszomorodsz, lesütöd a fejed és ahelyett, hogy magadra hagyna, karodért nyúl és maga mellé húz. Átölel.
Ilyet nem csinál mindig, eljön az idő, amikor már egyáltalán nem csinálja, mert annyira ráun az állandó hisztidre, a kételkedésedre, a rossz kedvedre, az örök borongós hangulatodra, hogy már nem ér neki annyi erőfeszítést, hogy bizonyítsa azt, amit már számtalanszor.
Ülsz mogorván vele szemben, semmi nem jó, sehogy nem jó. Farkast kiáltasz, mert az apró dolgokon is fennakadsz és megsértődsz.
Megvigasztal, megnyugszol majd egy idő után újra elbizonytalanodsz és újra kezded.
Azt gondolod mindig így lesz, mindig ilyen lesz.
Aztán amikor biztos háttere lesz félelmeidnek, már nem fog komolyan venni, már nem fog magához húzni, már nem akar vigasztalni. Elege lett. Már nem akarja tudni megint mi bánt, mivel van bajod. Elfáradt, eleget bizonyított, vedd észre és változtass amíg nem késő!
Tetszett a bejegyzés? Érdekelnek hasonló tartalmak? Vagy csak szeretnél egy szuper közösség része lenni?
Gyere és csatlakozz az Astrid Facebook oldalához. Szeretettel várunk!
Astrid Ajánlata:
https://astrid.cafeblog.hu/2017/05/25/a-rombolas-aldas-mert-ez-az-egyetlen-ut-az-ujjaszuleteshez/
https://astrid.cafeblog.hu/2017/09/07/hol-veszett-el-varazsa/
Astrid blog 