Önmagam ellensége lettem

„Nem, már nem szeretem önmagam.” Csendül meg a fejedben miközben könnyeid hullnak.

Folyton folyvást árulás áldozata leszel és ezt csak is kizárólag saját magadnak köszönheted. Persze csak gúnyosan. Folyton egy olyan horderejű dolog megváltozásában hiszel, amelynek eljövetele nem fog bekövetkezni. Egy számodra jelentős dolog átváltozásában reménykedsz. És ami eddig nem változott ezután sem fog.

Tudjuk nagyon jól ezt, mégis falhoz állítva saját akaratunkat, engedelmességgel ereszkedünk térdre a változás reményében. Folyton hagyjuk, hogy átgázoljanak rajtunk. Pedig csak egyszer kellene megtanulni kiállni saját magunkért. Csak egyszer kellene felállni, mikor igazságtalanul bántanak. Csak egyszer kellene magunknak igazat adni, ha a realitás talaján hitetlenek vagyunk. Csak egyszer kellene kibújni a rózsaszín függöny mögül, amelyre egész fiatalkorunkat alapoztuk.

Csak egyszer!

Kellene az eszünkre hallgatni. Amely nem súgja, hanem egyenesen ordítja: menekülj! Más megbecsül! Nem kell ez neked, hisz folyton csak a könnyek hullnak. Az öröm, mely oly kevés, nem éri meg ezt a nagy gyötrődést. Menekülj, majd jobb lesz idővel minden másképp lesz. Hogy aztán kihúzott háttal egyenesen a saját tükörképedbe nézve elismerhesd, most már szereted önmagad!