„Ha valamit nem zárunk le megfelelően, ott mindig nyitva marad egy ajtó, egy megbúvó lehetőség, egy esély arra, hogy minden ugyanott folytatódjon, ahol abbamaradt.” Bla bla bla, gondolná az ember, megint egy idézet, valami okostól, aki megmondja a tutit, ez esetben Coelho volt az. És bőszen, igazat bólogatva görget tovább az ember, de mi van akkor, ha szöget üt a szívünkben ezeknek a szavaknak a súlya és rádöbbenünk, mennyire helyt álló igazságtartalma van a mi életünkben is?!
Honnan tudjuk, hogy épp ebben a cipőben járunk mi is?
Amikor azt gondoljuk, sikerült valamit lezárni – méltó módon távozni, vagy inkább utolsó méltóság cseppünket szorongatva összetörten arrébb ebrudalni – sokszor tévedünk, mert később mégis emészt minket a folytatás utáni vágy. Visszatekintve arra az időszakra, szívünk sajog és nem értjük, hogy mi is történt valójában, hogyan is jutottunk el idáig. Ezt még tanulni kell – joggal gondolhatjuk. Mármint az elengedést!
Úgy hisszük, lezártunk megfelelően minden lehetőséget. Aztán felmerülnek azok a bizonyos kérdések: biztos ez? Sosem jut eszünkbe egy pillanatra sem a folytatás esélye? És ha eszünkbe is jut, mi az oka, hogy gondolni merünk rá?
Miért könyveljük el egy kapcsolatunkról, hogy azt tökéletesen lezártuk, teljesen vége van, és már egyáltalán nincsenek megbújó lehetőségek sem, ha még mindig gondolunk egymásra és még mindig vágyódunk egymás társaságáért?
Hiába egy ajtórés, egy ilyen után folytatódhat még minden ugyanott?
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél egy szuper közösség része lenni, gyere és csatlakozz az Astrid Facebook oldalához vagy megtalálsz még az
Instagramon: @astride99
Tiktokon: @somogyieszter9
Szeretettel várlak!
