Önálló életet élt. Igen teljesen magára hagyva árválkodott és egyszer csak támaszt kapva új erőre kapott. Nem gondolva végig mit söpör el útjából, jött nesztelen halkan csöndben megjelent és belopózott a szívünkbe. Megbújva, néha előmerészkedett és megmutatta mit is tudna. Tudna, ha teret kaphatna.
Tombolt, őrjöngött, ordította: Én vagyok. Aztán szépen, csöndben újra nyugovóra tért.
De egyszer mégis ez kevés lett neki és valami változott és eljött az ideje, eljött annak az ideje, hogy elismerjük létezését. A létezését, mely csak káoszt hoz, mely bénít, mely csak bonyodalmak halmazát építi maga köré. Mintha eddig már nem lett volna elég csak az előbukkanása, most itt akar maradni.
Egyszerűen erőre kapott és lángolni kezdett. Semmit nem tehetsz ellene. Megállíthatatlanul száguldott, hogy célját elérje, nem kímélve érzéseket, nem kímélve állapotokat hajtott végig. Néha irányíthatatlanul kicsúsznak a kezünkből a dolgok.
A felismerés az első lépés. De itt már késő volt. Elveket megtépve élvezte ki helyzetét. Mivel eddig csak szunnyadt, most látszott csak igazán végig söprése egy pillanat alatt megváltoztat mindent. Így is volt. Nem tud tovább nyugodni. Tombol esztelen és követeli elmaradt pillanatait.
(Kép: pixabay.com)
Tetszett a bejegyzés? Érdekelnek hasonló tartalmak? Vagy szeretnél egy szuper közösség része lenni?
Gyere és csatlakozz az Astrid Facebook oldalához. Szeretettel várunk!
Astrid Ajánlata:
https://astrid.cafeblog.hu/2017/02/16/a-lany-aki-mindent-akart/
Astrid blog 