A nő, amikor megszűnik létezni

Párkapcsolat címszó alatt annyi nő veszíti életét manapság.

Nem, nem arra gondolok, hogy fejükre esne egy tégla vagy halálra szeretkeznék magukat vagy bármiféle baleset érné őket. Nem fizikai mivoltukban halnak meg. Hanem szellemi megjelenésükben veszítik el önmagukat.

Nem láttatok még ilyet?

Amikor van egy felnőtt, érett ízig-vérig nő, aki döntésképes, aki számlákat fizet, aki tudja mi merre hány méter, de ha még nem is tudja mindig, akkor sincs elveszve a nagyvilágban, mert vannak barátai, munkája, otthona és szabad akarata.

Aztán megtalálja élete szerelmét vagy csupán egy olyat, akiről első körben feltételezi azt, hogy élete nagy mérföldköve, aztán a szabad akarata mintha sosem lett volna, felszívódik, és úgy köddé válik, mint a nő egyénisége.

Nincs többé olyan, hogy önmegvalósítás, saját akarat, egyéniség, ÉN.

Csupán csak a férfi van neki, akiért a szíve dobog. Mindent úgy csinál, hogy annak jó legyen, mindenben a kedvét keresi hátrasorolva magát mindenben.

Mindennap, még a reggeli kávé előtt feláldozza magát a szerelem oltárán. És hogy mért?

Azért mert úgy gondolja, csak akkor kaphatja meg élete szerelmét, ha alárendeli magát neki. Mert ha kinyilvánítja véleményét, egyedüli döntéseket hoz, akkor már kevésbé fog kelleni, mint „társ”.

De tényleg ez kellene a férfiaknak? Egy olyan nő, aki mindig csak bólogat, mint az odaragasztott műanyag díszkutyák az autók műszerfalán?

Miért válik meg a nő a saját egyéniségétől egy pasi beszerzésekor?

Talán azért mert fél felvállalni önmagát? Vagy azt gondolja, ha nem miden a kedvese elgondolása szerint alakul, akkor szőnyegszélén találja magát?

Vagy talán azért, mert úgy gondolja dédanyáink korában élünk és a tűzhely mellett a nő csupán csak csöndben főzhet?

Nos akárhogy is van ez, minden esetben szörnyű látni a barátoknak, családtagoknak, szeretteinek, hogy apró lépésekben hogyan szűnik meg létezni egy valaha csodálatos nő.