Mi az álommunka?

Bloggerkihívás 16. napi téma: Az álommunka számomra

Mi az álommunka számomra? Hm-hmmm! Sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést az évek során. Középiskolában kereskedelmet tanultam, egyetemen szintén némi marketinggel vegyítve. Elég sokáig maradtam ezen a vonalon. Mindig is kereskedelemben szerettem volna dolgozni, gondoltam elindulok a ranglétrán szépen lassan. Egy ruházati boltban kezdtem, aztán egy cipőboltban folytattam majd egy butikkal zárult ez az elgondolás. Jó volt, izgalmas volt, de mégsem az igazi. Valami mindig is hiányzott, és az időbeosztást nagyon nem szerettem, tipikusan az a helyzet, hogy van egy rakás pénzed, de csak azért, mert nincs időd elkölteni.

Aztán egy call centerben találtam magam, ami nagyon megtetszett, nem fizikai munka, kényelmes, számítógép előtt és csak jártatni kell a számat, ami nekem úgyis olyan jól megy. Sajnos a cég elég hamar megszűnt. Így újra keresgélhettem.

Egy véletlen folytán jött velem szemben egy lehetőség, egy „óriási” bank felvételt hirdetett így jelentkeztem oda. Még egészen kiskoromban, mikor anyával bankba mentünk, annyira tetszett az a környezet, imádtam az ottani illatokat, a sok papírt, csodáltam a csini ügyintéző néniket. Én is olyan akartam lenni. Csodák csodájára fel is vettek. Igen, annyira boldog voltam! Egy gyerekkori álmom vált valóra!

Megkezdődött a betanulás, ami még mindig nagyon lelkesített. Aztán elkezdtem dolgozni, lett egy kis helyem, asztalkám, felhasználónevem és jelszavam mindenhez, külön kasszám, és persze óriási elvárások. (Sajnos utólag jöttem rá, a legtöbb elvárás magammal szemben volt.) Eltelt egy-két hónap és kezdtem észre venni, hogy a nagy álomból inkább rémálom lett.

Reggel nehezen ébredtem, nem akartam felkelni, féltem, gyomoridegem volt. Utáltam elindulni itthonról, nem találtam a helyemet. A kollégáim próbáltak segíteni, de úgy éreztem magam, mint egy kalitkába zárt madárka. Minden délután itthon sírtam, nem mertem beismerni, hogy nem akarok az álom munkahelyemen dolgozni. Négy hónap telt el, amikor már a környezetem is elkezdte észre venni, hogy nagyon nem jó ez így, és hogy ennek nagyon nem így kellene lennie, míg végül beláttam és óriási erőt vettem magamon, és meghoztam a döntést, hogy felmondok. Folyamatosan az járt a fejemben, mi van, ha később megbánom, mi van, ha nem találok jobbat, mi van, ha… tudjátok…

Ezekután végképp nem tudtam mit akarok csinálni, vagyis azt már tudtam, mit nem szeretnék csinálni. Félsiker! Nem szeretnék szemtől szemben türelmetlen emberek elvárásainak megfelelni, nem bírom a közvetlen kontaktust.

Ilyen szempontból a telefonos munka szuper volt, mert segíteni szívesen segítek, bármiről eltájékoztatom őket, de azt, hogy állnak felettem és nézik minden mozdulatomat, nem nem és nem!

Így már célirányosan kerestem ismét valami call centeres munkát. Találtam. Jelenleg ez a hetedik munkahelyem, és immár négy éve vagyok itt. És azt kell mondjam, teljesen jól érzem magam. Négy órás vagyok, ami azért is jó, mert így megmaradt a munka mellett a szabadság érzetem (nem is tudtam eleinte ez mennyire fontos nekem!), nem érzem magam kalitkába zárva. Nem stresszelek, reggelente szívesen kelek ki az ágyból, szeretek bejárni, főnökeim rendkívül szabadszelleműek, rugalmasak és jófejek, ami ritka a mai világban. Kollegáimmal szintén jól kijövök, megvan a helyem és örülök neki.

Különben is, furcsa fogalom ez az „álommunka” kifejezés. Mert kinek mik az álmai, nemigaz?! Nekem munka után marad szabadidőm, az írásra, a barátaimra, a családomra, az otthonomra, ami másnak egy álom csak, az számomra a valóság, és ez felbecsülhetetlen!