Mindig elhiszem, és mindig remélek. Meglátlak és mindent elfelejtek. Boldogság önti el szívemet. Elfelejtem a kételyeket, elillan a kétség, már nem tudom mi volt a gond, mely könnyeket csalt oly sokszor a szemembe.
Arcom derűs, szemem csillog, a szám mosolyra görbül, elönt a forróság és az agyam csak üres. Hallom, ahogy dobog a szívem. Mélyeket, nagyokat dobban, semmi félelmet nem érez. Folyik a vérem, forrón száguld végig ereimben. Ahogy rád nézek, megszűnik a világ, néma hangok közben lépkedek feléd…
Aztán mikor enyhül a varázs, és vége egy napnak, újra kételyekkel küzdök, kérdések hada rohamozza meg az agyam. Tele lesz hirtelen minden gonddal. Ami eddig boldoggá tett, az most oly távoli, alig látni. Elvesztem az önbizalmam, a magabiztosságom, amit melletted érzek, elveszettebb vagyok, mint valaha. Kételkedem, hogy szeretsz, kételkedem, abban is, hogy létezem, és apró foszlányokból kombinálok egy fájdalmas képet, amely talán a valóság, talán csak egy árnyoldal.
Hirtelen a lila köd felszáll, és megint ott vagyok, gyötrőn fájón szidom magam, miért hittem, hogy boldog vagyok?!
(Kép forrása: pixabay.com)
Tetszett a bejegyzés? Érdekelnek hasonló tartalmak? Vagy szeretnél egy szuper közösség része lenni?
Gyere és csatlakozz az Astrid Facebook oldalához. Szeretettel várunk!
Astrid Ajánlata:
https://astrid.cafeblog.hu/2017/02/10/illuzio/
https://astrid.cafeblog.hu/2017/01/26/elmulik-engedem-hadd-menjen/
https://astrid.cafeblog.hu/2016/09/29/51-elkotelezodesi-problema/
Astrid blog 